A terület rövid története
Hazánk nemzeti parkjai közül ez az első, amelyet hangsúlyozottan a földtani természeti értékek, a felszíni formák és a felszín alatt húzódó barlangok megóvására hoztak létre 1985-ben. A nemzeti park Észak-Magyarország karsztvidékén - a hajdani Gömör – Tornai- karszt részeként - a Sajó- és a Hernád folyó között, mintegy 20 000 hektár (egész pontosan 201,7 km²) területen helyezkedik el, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében.
A térséget nagyrészt a földtörténeti középkor triász időszakában, mintegy 230 millió évvel ezelőtt képződött kőzetek építik fel, melyek tulajdonságai szabták meg a táj arculatát, s bennük alakultak ki a térség világhírű barlangjai és egyéb karsztjelenségei. Ilyen alakzatok, kőzet együttesek, valamint földtani alapszelvényként szolgáló feltárásaik Magyarországon csak itt fordulnak elő. Az Aggteleki karsztvidék mai formája elsősorban a mészkő alapkőzet lepusztulásával kapcsolatos folyamatok és a karsztjelenségek eredménye. E viszonylag kis területen a jégkorszaktól mindmáig tartó, mérsékelt övi karsztfejlődés szinte valamennyi megjelenési formáját megfigyelhetjük.
1935. évi erdőtörvény által megindult hazai hivatalos természetvédelem működése során 1940-ben és 1951-ben a Baradla-, 1953-ban a Béke-, 1956-ban Szabadság-, 1958-ban a Vass Imre-barlang felszínét természetvédelmi területté nyilvánították.
1962. évben minden barlang természetvédelmi oltalom alá került (1961. évi 18. számú természetvédelméről szóló törvényerejű rendelet alapján).
Ezt követően számos próbálkozás és javaslat történt a terület védelmi státuszának módosítására (nemzeti park kialakítása).
1978-ban -egyeztető tárgyalások eredményeképpen- az Országos Környezet és Természetvédelmi Hivatal elnöke 8/1978 OKTH számú határozatával létrehozta az Aggteleki Tájvédelmi Körzetet, amely a Bükki Nemzeti Park szervezetén belül működött.
Az újonnan létrehozott Aggteleki Tájvédelmi Körzet 1979-től az UNESCO MAB (Ember és Bioszféra) programjában bioszféra rezervátummá nyilvánította, s két magterületet jelöltek ki a Haragistya, valamint a Nagyoldal térségében.
1983-ban az Esztramos-hegy egyes területei is természetvédelmi oltalmat kaptak, és a Tájvédelmi Körzethez kerültek.
1985. január 1.-én alakult meg az AGGTELEKI NEMZETI PARK amelyet az OKTH elnöke 7./1984. (XII.25.) rendeletével hozott létre az Aggteleki Tájvédelmi Körzet helyén. Székhelye a Baradla-barlang fogadóterében található Turistaszálló épületében volt. Később a természetvédelmi jogszabályok változásával a az Aggteleki Nemzeti Park I. fokú természetvédelmi hatósági jogkört kapott, amit a hozzárendelt illetékességi területen lát el. A park jelenlegi illetékességi területe a Sajó, a Hernád és az országhatár által közrezárt terület. 2005. január 1.-től várhatóan a hatósági feladatok egy újonnan létrehozandó természetvédelmi hatósághoz kerülnek át.
A téma
Annak ellenére, hogy az aggteleki barlangok élővilága nagyon különleges, és több, itt felfedezett faj a világon is nagy újdonásgnak számított, és mégsem erről szertnék írni. Egy olyan témáról szeretnék írni, ami talán nem vilgászenzáció, de talán jobban meghatározza az ottélők mindennapjait (természetesen a tuizmusból élők kivételével). És ez a felszín művelése.
Az általam figyelemmel kísért környék a Jósvafő, Gergés-lápa, Lófej-völgy, Tohonya-völgy, Kossuth-barlang felszíne. Itt a területet hucul lovakkal legeltetik a parlaggyepek fenntartásának érdekében. Hogy hogyan is alakult ki ez a terület?
A terület kialakulásának története
A településekhez közelebb eső területekenen, ahol manapság a hucul lovak is legelésznek, a települések lakói nagy kiterjedésű kaszálókat hoztak létre, amivel főleg a helyi állatállományt tartották fenn. A hegyi embereknek nagyon fontos volt, hogy szarvasmarhát és lovat tartsanak, a szarvasmarhát nem annyira a húsa, mint inkább a teje miatt, a lovat pedig igavonó ereje miatt, hiszen önellátóak voltak. Szinte minden tisztásnak megvolt a maga ura, nem nagyon volt gazdátlan (és egyben gondozatlan) gyep.
A hatvanas évek végéig ezek a kaszálók nagyon fontosak voltak az ottélők számára, ám mikor a borsodi iparvidék elkezdett kifejlődni, az itt élő munkarőt is szívesen foglalkoztatta. Így elindult az ittélők munkaerejének elszívása, minek következtében felhagyták az addig rendszeresen művelt (vagyis kaszált) legelőket. A hegy túloldaláról azonban még sokáig átjártak az emberek lekaszálni a kaszálókat, néha még meg is műtrágyázták azokat a jobb termés miatt (jelzik ezt a még ma is megtalálható bogáncsos-csalános gyomfoltok az említett területeken.)
Elég pontos képünk van arról, hogy hogyan festett e táj 30-40 évvel ezelőtt. Erre a légifotókból, fényképekből, kataszteri térképekből tudunk következtetni. Azt is megtudhatjuk ezekből a dokumentumokból, hogy hol milyen művelés folyt. A síkabb területeken, különösen ott, ahol vastagabb volt a termőréteg, szinte mindenhol megművelték a területet, a gyengébb részeken pedig legeltetést, kaszálást végeztek. A völgyek lejtős oldalait és sok helyen a völgytalpi részeket is művelték. Ez a különbség még ma is megfigyelhető. A hátakon általában parlagföld-szukcesszióval létrejött, másodlagos gyepek vannak. A lejtős területek gyepei viszont többnyire jó állapotú, fajgazdag, úgynevezett fél-természetes állományok, amelyek florisztikailag gazdagabbak, mint a parlagok időközben szintén „beállt” és elég változatos gyepei.
A hagyományos kisparcellás művelés extenzív, gyakorlatilag vegyszermentes volt. Domborzati és talajtani okok miatt nem is jelenthette a terület teljes igénybevételét, hiszen a töbrök ls a sekélyebb termőrétegű, köves helyek a művelésből kimaradtak. Ezek fajgazdag forrásaivá váltak a későbbi regenerálódásának. A gabonaföldek, a takarmány-növények táblái kedvező táplálkozási lehetőséget nyújtottak ürgének, pockoknak s nyilván a velük táplálkozó ragadozó madaraknak is. Részben a mezőgazdasági táblákon részben a hozzájuk tartozó színes, fajgazdag gyomnövényzetben találta meg életlehetőságeit több olyan pontuszi-pannon elterjedésű rovarfaj, amely az Alföld felől, a Bódva völgyén felhatolva itt érte el terjedésének északi határát, például a farkos lombszöcske (Tettigonia caudata). Ezen fajok többsége mára már eltűnt Jósvafő környékéről, a farkos lombszöcskéből is csak hírmondó maradt ott, ahol még kisparcellás művelés folyik.
A művelés felhagyása után a parlagföldek szukcesszióját mintegy másfél évtizede nyomon tudjuk követni.
A szántók helyén először „hagyományos” vetési gyomokból (Agrostemma githago, Centaurea cyanus, Consolida regalis, Adonis aestivalis,Reseda lutea) és egyéves fajokból álló tipikus parlagtársulás (consolido-Sachyetum annuae) alakult ki, amely azoban 2-3 év leforgása alatt meg is szűnt. A következő stádium ördögbocskoros-muharos parlaggyep volt (Caucalidi lappuae-Setarietum), benne tömeges a Bifora radians, az Erigeron acris és a Lactuca saligna. Ez a társulás 4-5 év múlva átadta helyét egy másik életközösségnek, s fajai mára szinte eltűntek a vegetációból. Magvaik továbbra is a talaj magbankjában vannak, hiszen ha a talajt megbolygatja valami (ember vagy éppen egy vaddisznó konda), ezek a növények lesznek az elsők, amik először kihajtanak.
Egy idő után elkezdtek a parlaggyepekben megjelenni az évelő füvek és velük együtt számos egyéb növényfaj is megjelent a parlagon, úgymint a Filipendula vulgaris a Dianthus pontederae a Polygala major és a magasra növő Centaurea fajok. Megjelentek továbbá a versengést kevésbé tűrő fajok is, mint az Alyssum montanum ssp.brymii (benszülött alfaj) vagy a Pulsatilla grandis és a Nonea pulla, azonban inkább csak ott, ahol a vaddisznótúrás nyomán egy kis szabad hely támadt. Néhol ezeket a gyepeket átmenetileg még kaszálták is, ekkor összetételük és szerkezetük a félszáraz gyepekéhez vált hasonlóvá.
Ez sem tarthat azonban sokáig, hiszen a szukcesszió ilyen kedvező viszonyok között nem a gyepekkel zárul, így előretörtek a cserjék, elsősorban a maradak által terjesztett magvú cserjefajok (Prunus spp., Rosa spp., Crataegus spp.).
A terület hasznosítása, a szukcesszió előremenetelének megakadályozásának lehetőségei
Jósvafőn és környékén pont ezt szerették volna elkerülni. A szukcesszió továbbhaladását többféleképpen is meg lehet akadályozni. Ennek egyik módja a terület időről időre való megbolygatása (felszántása, tárcsázása stb.). Ezzel valóban elérjük a terület záródásának megakadályozását, azonban így mindig a gyomok kerülnek először a területre, hiszen a szukcesszió első lépése a gyomok megjelenése (mint ahogy azt megfigyelhettük ezen a területen is). Ennél jobb megoldás, hogyha a területet kaszáljuk, így fenntartva a gyeptársulást. Ezt tették évszázadokon keresztül a helyiek, természetesen nem természetvédelmi céllal, hanem az itt nyert szénából tartották el állataikat. Azonban a már említett okok miatt az emberek a 60-as években felhagytak a terület kaszálásával és már szarvasmarháikat sem legeltették itt többé. A terület elkezdett becserjésedni, amit szerettek volna elkerülni. A valójában gazdátlan területek gondozása az önkormányzat feladata lett volna, azonban az nem rendelkezett elég forrással/aparátussal eme feladat ellátásához, így felajánlotta a Nemzeti Parknak a területet (s így a gondozását is).
A Nemzeti Park pedig a terület legeltetését látta a legbölcsebb lépésnek. A természetvédelmi kezelésként alkalmazott legeltetés során elterjedt módszer az ősi jellegű, ellenálló, úgynevezett génbank háziállatfajták használata. A legelő állatok viselkedésökológiai sajátosságaikból adódóan a legelő egyes részeit különbözőképpen legelik, ezért a legelő mozaikossá válik, ami segíti a terület diverzitásának növelését. Fontos szempont, hogy a terület kezelése során a növényzet összetételéhez, szerkezetéhez és magasságához, valamint az ott előforduló és védett állatvilág igényeihez igazodjon.
A régi fajtákkal való kezelés több szempontból is előnyös: Ezen fajták azok, amelyek a legjobban alkalmazkodtak a terület adottságaihoz, továbbá ellenállóak és csekély igényűek. A génbanki jellegű tartásuk fenntartásukat gazdaságosabbá teszi, továbbá jelentős turisztikai vonzerővel bírhatnak, ami kézzelfogható gazdasági megtérülést eredményezhet.
Az utóbbi előnyre kiváló példa a Gładyszowban tartott hucul lovak esete. Az itt tartott állatok látogatók ezreit vonzzák évente, népszerűsítve ezzel a fajtát és megélhetést biztosítva sok embernek. Sajnos mi ettől még nagyon messze állunk, s messze is fogunk állni mindaddig, amíg nem értékeljük a saját fajtáinkat, saját értékeinet. De térjünk vissza a legeltetésre, mint aktív természetvédelemre!
A legeltetés során fontos szempont, hogy sohase lapozzunk csak egy-egy faj igényeire, hanem az élőhely egészén kell a fajok sokasága számára megfelelő feltételeket biztosítani. Fontos elkerülni, hogy az egész területen az alullegeltetés vagy a túllegeltetés jellemzői megjelenjenek. A túllegeltetett területen a gyomosodás, illetve a legeltetést jól tűrő fajok elterjedése várható, míg az alullegeltetés kedvez a magasabb füvek és a bokrok elszaporodásának, ami sok gerinctelen faj és talajon fészkelő madár (ugartyúk, széki csér, havasi lile, sziki pacsirta) eltűnését vonhatja maga után. Vannak ugyanakkor olyan fajok, amelyek az alul- illetve a felüllegeltetés következményeit kedvelik, de e fajok igényeit általában jól kielégíti a legelő kisebb foltjain keletkező sérülések is.
Fontos ezért a megfelelő állatlétszám kialakítása, amit a legelő állateltartó képességének alapján lehet kiszámolni, módosítva a gyep regenerációs képességével, a talaj sérülékenységével, valamint a területen élő természeti értékek speciális igényeivel.
Kutatások sora szólt arról, hogy ezen a területen, ilyen viszonyok között csak a legeltetés lehet az egyetlen hosszú távra tervezhető gazdasági forma. Pont azért, mert a sokszor sziklás, sekély talajú, viszonylag száraz gyepeken, földeken ez végezhető környezetberát módon, nem nagy befektetéssel, de ugyanakkor nagy termelési biztonsággal. A jelenleg a területen tartott állatok száma, testtömege, táplálékigénye és kibocsájtott ürüléke nem lri el, és nem is érheti el a környezeti terhelésnek azt a szintjét, amit a szarvasmarha-tartás jelentett a legelőkön, vagy az évenkénti trágyázás a szántóföldeken. Egy szervesmarha testtömege ugyanis legalább két hucul lóével ér fel. Napjainkban a leglőkön tartott körülbelül 100 állat (méneskönyvi kancák, növendék kancák, csikók, mének és növendékmének) környezetre gyakorolt hatása legrosszabb esetben sem több 50 marhánál.
A fajtaválasztás szempontjai
Vita volt azt illetően is, hogy miért éppen a hucul fajta?
· Nos a hucul közel sem olyan idegen fajta népünktől, mint első hallásra hallatszik. A történeti Magyarországon nagyon rég óta tenyésztenek hucult (valójában itt alakult ki), csak sajnos az első világháború után történtek miatt maradt hucul nélkül az országunk.
· A hucul minden típusú legelőn legel, nem válogatós, egyenletesen legel.
· Tartásának gatdaságossága egyrészt igénytelenségéből ered, másrészt abból, hogy testtömegéhez viszonyított takarmányigénye kisebb, mint a többi lófajtáé. Jól tenyészthető.
· Hegyi lófajtaként kiválóan alkalmas hegyi területek kihasználására
Eldöntötték tehát, hogy a hucul fajtát fogják itt tartani, ami részben a fajtának is jó (hiszen egyrészt az addigi életterét-Budapesti Állat- és Növénykert- már kinőtte, másrészt így végre eredeti élőhelyéhez hasonló területen élhettek tovább), másrészt a Nemzeti Parknak is jó, mert így kevesebbet kell a terület szukcesszió-előrehaladásának megakadályozására fordítani. Emellett reklámot is csinálhat ez a kis fajta a Nemzeti Parknak, ha jól gazdálkodnak vele. Mindemellett még génbanki szerepet is betölthetnek, megóva ezzel egy fajtát a magyarországi kiveszéstől. (Ám ekkot még nem gondolták, hogy egyszer majd a kezdeti 6 kancás és egy ménes állományuk majd 60 kancára, több ménre és sok-sok növendékállatra fog majd duzzadni…)
A fajta leírása
A fajta kialakulásásnak története
Maga a hucul név az Észak-keleti Kárpátok (a Tisza, Prut, Cseremosz és a Borodina forrásvidéke) népének nevéből ered, akik tartották és tenyésztették ezt a rendkívül hasznos lófajtát. A huculok-a nép- nem a völgyekben telepedtek meg, mint más népek, hanem az erdős kúpoknak az erdőövből kiemelkedő magaslatain. Ebben az úttalan házában kizárólag lovon közlekedtek, s minden terhet lóval szállítottak. E sziklaösvényekkel tarkított hegyi terepen rendíthetetlen biztonsággal, hihetethen kitartással tud a hucul ló járni. Sok tudós foglalkozott a hucul ló eredetével, de egybehangzó állításuk csak annyi, hogy a hucul a primitív fajták egyik különlegesen értékes képviselője, s a vad ősi formától kevéssé különbözik. Valószínűleg Árpád-apánk is ezekhez hasonló lovakon foglalhatta el a Kárpát-medencét.
A zord körülmények, a néha meleg, máskor hideg időjárás, a szegényes takarmányozás és a használatra irányuló szelekció alakította ki az állományt kitűnő kondíciótartó, biztos lépésű, ragyogó munkakészgésű hegyi lófajtává.
Összbenyomás
A hucul ló önálló fajta, fenotípusában és életmódjában minden más fajtától különbözik. A kultúrfajtákhoz szokott szemű ember mókásnak tekinthetik az igazi hucul lovat, mint a primitív fajták máig fennmaradt hű képviselőjét. Primitív fajtajellege megnyilvánul kihívó, kifejezésteljes, bősz tekintetében, gyakran nehéz, mégis szép alakú csontos fejében, húsos pofáiban. Kicsisége ellenére sem kelti csökött ló benyomását, határozottan tömeges fajta. Szemei kicsik, nagy csomó kócos üstök mögül néznek ki. Nyaka rövid, sokszor túlizmolt. Sörénye, üstökéhez hasonlóan dús, vastag szálú, a csikóé hosszú ideig felálló. Baltavágása nem kifejezett, ami optikailag csökkenti a magasságát.
Törzse hosszú, amit erős, viszonlyag rövid lábak támasztanak alá. Fara jellemzően túlnőtt, ami nem jellemző a többi fajtára.
Színe ma legtöbbször a pej különböző árnyalatait veszi fel (gesztenye-, sötétgesztenye-, piros-, világos-, sötét-, stb.), de a magyar állományban egyre gyakoribbak a fakó egyedek (mogyoró-, zsemlye-, egér- stb.). Érdekesség, hogy Lengyelországban sok a tarka egyed, ami különleges ugyan, de semelyik másik a fajtát tenyésztő ország nem engedi meg a fajtában a foltos egyedek jelenlétét. Jellemző a fajtára a hátszíj, a lábakon tlálható úgynevezett zebroid csíkoltság és a vállkereszt is. Nem látják túl szívesen a világos színtónusú, sokjegyes egyedeket. Ezeket mindig is kerülték, bár sosem voltak a tenyésztésből kizáró okok.
Magassága130-145 cm között ingadozik.
A közhiedelemmel ellentétben mind lépése mind ügetése haladós, s vágtában is nagy könnyedséggel eléri a 38 km/órás sebességet. Feltétlen munkakészgésének és kitartásának köszönhetően mind gyermekek, mind felnőttek számára ideális társ, mind hobbilóként, mind vesenytársként. A gyerekek néha nem teljesen egyértelmű jeleire is kedvvel reagál, s az erősebb testaklatú felnőtteket is tempósan viszi, ha arra kérik.
A ridegtartást jól viseli, sőt igényli is. A Kárpátok környezeti hatása alatt kialakult kis termetű fajta igénytelen és kitűnő kondíciótartó, ezért az év legnagyobb részében istálló nélkül is tertható. A nagy hidegben is elegendő számára egy egyszeű fészer épület. Gondozásra, takarmányozásra sem igényes, szerény takarmányozás mellet is megőrzi kondícióját.
A lovak által fenntartott terület jellemzése
Bár a Lófej-völgy is a „hucul lovaké”, mégsem szeretnék róla különösebben részteletesen írni, mert ezen a részen nem végeznek a lovak gyepmegóvást, inkább csak keresztülhaladnak ezen a még verőfényes napsütésben is sötét, hűvös szurdokon.
A fennsíkok zonális-tölgyeseinekhelyén kialakult középszáraz, magasfüvű kaszálók egyöntetű, egységes jellegűek, uralkodó szűéfüvük a sudár rozsnok (Bormus erectus), az üdébb részeken a francia perje (Arrhenaterum elatius) is, aljfüvei: mindenekk előtt a barázdás cenkesz (Festuca rupicola) és a rezgőpázsit (Briza media) ,amelyeket a kaszálás felhagyása esetén mindinkább más fajok (főleg a tollas szálkaperje-Brachypodium pinnatum) szorítanak ki.
Az alacsonyabb fennsíkok és völgyek rétjei és gyepeinek szukcesszióját a művelés felhagyása után mintegy másfél évtizede nyomon tudjuk követni.
A szántók helyén először „hagyományos” vetési gyomokból és egyéves fajokból álló tipikus parlagtársulás (Consolido-Sachyetum annuae) alakult ki, amely azoban 2-3 év leforgása alatt meg is szűnt. A következő stádium ördögbocskoros-muharos parlaggyep volt (Caucalidi lappuae-Setarietum). Ez a társulás 4-5 év múlva átadta helyét egy másik életközösségnek, s fajai mára szinte eltűntek a vegetációból. Magvaik továbbra is a talaj magbankjában vannak, hiszen ha a talajt megbolygatja valami, ezek a növények lesznek az elsők, amik kihajtanak.
Egy idő után elkezdtek a parlaggyepekben megjelenni az évelő füvek és velük együtt számos egyéb növényfaj is megjelent a parlagon, úgymint a Filipendula vulgaris a Dianthus pontederae a Polygala major és a magasra növő Centaurea fajok. Megjelentek továbbá a versengést kevésbé tűrő fajok is, mint az Alyssum montanum ssp.brymii (benszülött alfaj) vagy a Pulsatilla grandis és a Nonea pulla, azonban inkább csak ott, ahol a vaddisznótúrás nyomán egy kis szabad hely támadt. Néhol ezeket a gyepeket átmenetileg még kaszálták is, ekkor összetételük és szerkezetük a félszáraz gyepekéhez vált hasonlóvá.
Ez sem tarthat azonban sokáig, hiszen a szukcesszió ilyen kedvező viszonyok között nem a gyepekkel zárul, így előretörtek a cserjék, elsősorban a maradak által terjesztett magvú cserjefajok (Prunus spp., Rosa spp., Crataegus spp.).
A parlaggyepekkel borított hátakon gyakran találunk olyan kisebb-nagyobb gyepfoltokat, amelyekről lerí, hogy gyepük nem a parlagon hagyás után jött létre, hanem jelentős mértékben eredeti összetételű. A valamikori szekérutak mezsgyéi is jól különböznek a parlaggyepektől. „Szikárabb”, soványabb termőhelyet igénylő füvek, mint a pusztai ls a vékony csenkesz (Festuca rupicola, Festuca valesiaca) uralkodó bennük, kora tavasszal bőven nyílik a tavaszi hérics (Adonis vernalis) és a leánykökörcsin (Pulsatilla grandis). Majd az apácavirág (Nonea pulla), a magyar szegfű (Dianthus pontederae) és a sztyepprétek megannyi más faja következik. Ahol egy-egy szikárabb folt, töböroldal adódik, ott- szinte összetorlódva- jelenik meg valamennyi faj, amely az alacsonyabb szint sztyepprétjeire jellemző. Elegendő néhány négyzetméter és máris tarka mintázatú szőnyegbe fonódik a szelymes dárdahere (Dorycnium germanicum), a bérci és a hegyi here (Trifolium alpestre és Trifolium montanum), a sárga és a borzas len (Linum flavum és Linum hirsutum), a nagy pacsirtafű( Polygala major), különféle zanótok (Cytisus spp.) és peremizsek (Inula spp.) sárgálló foltjai s a gyepből kiemelkedő nyurga imolák és ernyősök. Ilyen foltban sikerült megtelepíteni az osztrák sárkányfű (Dracocephalum austriacum)-mára már ezresre gyarapodott- állományát.
Lényegében ugyanezt az összetételt mutatják azoknak a többnyire meredek, néhol sziklás vagy kőtörmelékes lejtőknek gyepei is, amelyeket a Lófej- és Tohonya-völgy valamikor rendszeresen kaszált, mára a hucul lovakkal megművelt oldalain láthatunk. Ahol talajuk termőrétege kissé mélyebb, ott a tollas szálkaperje ls a hegyi sás, ahol sekélyebb, ott a pusztai csenkesz a legfontosabb gyepalkotó. Gyepükből magasan kiemelkednek a sudár rozsnok (Bromus erectus), a pelyhes ls a tömött zabfű (Helictotricon pubescens, Helictotrichon compressum) és a francia perje (Arrhenaterum elatius) szálfüvei. Tömeges bennük a tavaszi hérics és a leánykökörcsin, a mészkedvelő jelleget pedig a pillangósvirágúak fajgazdagsága húzza alá (nyúlszapuka-Anthyllis vulneraria, tarka koronafürt-Coronilla varia, zanótok sokasága- Cytisus alba, austriacus,hirsutus, procumbens, ratisbonensis, továbbá a selymes dárdahere- Dorycnium germanicum, a festő rekettye-Genista tinktoria, a nagyvirágú és a magyar lednek- Lathyrus latifolius és L. pannonicus, a homoki baltacím-Onobrychis arenaria, a magyar, és a pirosló here- Trifolium pannonicum és rubens, a keskenylevelű bükköny-Vicia tenuifolia.). Többféle-sárga, osztrák, borzas len (Linum flavum, austriacum, hirsutum), az olasz, a halvány, és a kánya harangvirág (Campanula bononiensis, C. cervicaria, C. glomerata, C. sibirica ssp. Divergentiformis), ajakosok (a bakfű-Betonica officinalis, a mezei és a lózsálya- Salvia pratensis, S. verticillata, a hasznos tisztesfű-Stachys recta, a sarlós és a hegyi gamandor- Teucrium chamaedrys, T. montanum, a magas és a magyar kakukkfű- Thymus marschallianus, Th.pannonicus) sokféle ernyős (a tömjénillat- Libanotis pyrenaica, a buglyos és a szarvaskocsord-Peucedanum alsaticum, P. cervaria, a nagy földitömjén-Pimpinella maior, a szürke gurgolya-Seseli osseum) és fészkesvirágzatú (csillag-gerebcsin-Aster amellus, az aranyfürt őszirózsa- Aster linosyris, a budai, a vastövű, a tüskés, és a tarka imola- Centaurea sadleriana, C. scabiosa, C. spinulosa, C. triumfetti, a borzas, a kardos és a fűzlevelű peremizs- Inula hirta, I. ensifolia, I. salicina, .a nagyfészkű hangyabogáncs- Jurinea mollis ssp. Macrocalathia stb.) teszi változatossá a gyepeknek a képét.
A növények képei megtekinthetőek a képtárban vagy az alábbi linken:
//gportal.hu/gindex.php?pg=20652446&gid=1894925
írta: rixa 2007. márciusában
AJÁNLOM AZ OLDALT
