A hucul kisló

A fajta kialakulásának története

Maga a hucul név az Észak-keleti Kárpátok (Máramaros és Galícia) népének nevéből ered, akik tartották és tenyésztették ezt a rendkívül hasznos lófajtát. A tarpán domesztikációjának és hegyi körülményekhez alkalmazkodásának egyenes terméke ez a fajta.

Eredetével kapcsolatban több elmélet is napvilágot látott. Ezek közül az egyik, hogy a hucul lovak ősei honfoglaló eleinkkel érkeztek a Kárpát-medencébe, és az ő lovaiknak a kései leszármazottai e hátasok, melyek a történelmi Magyarország peremterületeinek izolált régióban maradtak fenn a hegyi körülményekhez alkalmazkodva. Ezen elméletet látszik alátámasztani a nagyfokú küllemi és menettulajdonságbeli hasonlóság mely a korabeli lovakat jellemezte, és melyekről a fennmaradt források beszámolnak, továbbá a honfoglalás kori lovas sírokban talált csontok alapján a testméretek nagyfokú egyezősége.

Egy másik elmélet szerint a hucul ló már a magyarok bejövetele előtt itt élt a Kárpát medencében.

Bármelyik elméletről is legyen szó, mindegyik egyetért abban, hogy a hucul a tarpán, a mára kipusztult európai ősló egyik legközelebbi rokona, annak egyenes ági leszármazottja. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tarpán újraélesztése érdekében végzett visszakeresztezésben a konyik mellett a hucul is részt vett.

A hucul lovat tehát valóban őshonosnak kell tekinti ezen a tájon. Már 1606-ban említik, természetesen nem a mai értelemben vett fajtaként.

A ménesi tenyésztői munka kezdete 1792-től számítható a Radautzi és Lucinai ménes megalapításától. Ezen évszám bár késeinek tűnhet, a többi magyar fajtával összehasonlítva azonban kiderül, hogy a hucul szakszerű tenyésztése kezdődött ekkor, míg a többi fajta többségének csak kitenyésztése kezdődött el ezekben az években (Nóniusz: 1785, Gidrán: 1816, Mezőhegyesi félvér: 1841, Kisbéri félvér: 1853, Lipicai: 1580, Shagya: 1789). Az évszázadok során többször változott a tenyészcél, azonban ezek nem hoztak jelentős változást a fajta küllemében és értékmérő tulajdonságaiban. Jelenleg a génmegőrzés az elsődleges cél a fajta tenyésztésében.

A hucul ló egyedülálló fajta, fenotípusában és életmódjában minden más fajtától különbözik. A kultúrfajtákhoz szokott szemű ember meglepőnek találja a hucul lovat, mint a primitív fajták máig fennmaradt hű képviselőjét. Primitív fajtajellege megnyilvánul apró termetében, gyakran nehéz, mégis szép alakú csontos fejében, húsos pofáiban, igénytelenségében, ellenállóképességében. A fajta atavisztikus jellegére utalnak a viszonylag gyakran előforduló egérfakó és tarpán színek, továbbá a gyakori fekete szíj a háton illetve a zebroid csíkoltság a lábakon.

Az eredeti vad formához való közelségére utal továbbá, hogy üstöke bőséges, sörénye dús és vastag szálú, a csikóknál hosszú ideig felálló, gyakran elfedi a homlokot és a mart, mint ahogy más primitívnek tartott fajtáknál is megfigyelhető ez a tulajdonság.

Szociális viselkedése kifejezőbb, és ezen viselkedési formák intenzívebben nyilvánulnak meg, mint a kitenyésztettebb fajtáknál tapasztalható, sőt fajtatársait nagy biztonsággal megkülönbözteti más fajták egyedeitől. Egymás közötti kommunikáció során a jelzések szélesebb skáláját alkalmazzák.

Kicsisége ellenére nem kelti csökött ló benyomását, határozottan tömeges fajta. A mar rendkívül széles, lapos és izmosan párnázott, ezért is tűnik alacsonyabbnak, mint a valóságos mérete.

A hát széles és feltűnően hosszú, a far rendszeresen túlnőtt, izmos kerekded. A farok töve mély néha tűzött.

A vállak szélesek meredekek, a lapocka előrecsúszott. A szügy és a mellkas széles, igen mély, mely nagyban hozzájárul a hucul zömökségéhez.

A lábak mai szemmel nézve rövidek, de erősek, az alkar és a combcsont erőteljes izomzattal borított. Az izületek jól fejlettek , a lábállás széles.

A szár száraz, inas, a csüd erőteljesen fejlett, szintén száraz. A paták kemények, kicsinyek, jól formázottak és patkolás nélkül is igen ellenállóak.

Testarányai és mérete miatt gyorsabb irányváltoztatásra képes mint nagyobb társai, azaz fordulékonyabb ami javíthatja eredményességét a sportok terén is (díjugratás, fogathajtás). Fekvő helyzetből való felkelése is dinamikusabb.

Méretek:

Kancákon:

marmagasság (bot): 131-142 cm

övméret: 160-176 cm

szárkörméret: 16-19 cm

Méneken:

marmagasság 133-145 cm

övméret: 165-185 cm

szárkörméret: 17-19,5 cm

Elterjedése

Az első világháborút követően az Osztrák-Magyar Monarchia hucul állományát szétosztották az utódállamok egy része között. Anghy Csaba professzornak köszönhető a fajta hazai fennmaradása, hiszen ő gyűjtötte össze az országban még fellelhető egyedeket.

Európában a törzskönyvi nyilvántartás alatt lévő állomány legnagyobb létszámban Lengyelországban található. Ott mintegy 500-700 tenyészegyedet tartanak törzskönyvi ellenőrzésben. A lengyelországi állomány azonban jelentősen eltér a többi ország populációitól, ugyanis itt rendkívül sok a tarka egyed, mely nálunk nem kívánatos. Ilyen megfontolásból indultak meg a közelmúltban olyan törekvések, melyek szerint a lengyelországi populáció foltos egyedeit esetlegesen külön típusként vagy fajtaként kellene a jövőben kezelni. Szlovákiában és Romániában a törzsállomány 100 alatti. Jelenlegi méneskönyvi adatok szerint Magyarországon 140 tenyészkanca van nyilvántartásba véve.

Teljesítménye

Munkakészsége minden tekintetben kiváló. Nagy erőkifejtésre képes, mind vonóerő mind teherhordás tekintetében. Szívóssága páratlan. Hegyi terepen is biztos járású. Előbb említett tulajdonságaira jó példa, hogy két hucul XVIII. századi postakocsi elé fogva három nap alatt teljesítette a Kazincbarcika-Regetow távot, azaz átkeltek a Kárpátokon, anélkül, hogy a kondíciójuk romlott volna.

A hucul természetvédelmi célú felhasználása az Aggteleki Nemzeti Parkban:

A nemzeti park gyepes területeinek hasznosítása, a szukcesszió előrehaladásának megakadályozása a fő cél. A területen lévő korábbi szántó, legelő és kaszáló területek a borsodi iparvidék kialakulása, és annak munkaerő-elszívása miatt gazdátlanul maradtak. A gazdálkodás felhagyása miatt a szukcesszió elindult a zárótársulás irányába.

Ezt többféleképpen is meg lehet akadályozni. Ennek egyik módja a terület időről időre való megbolygatása (felszántása, tárcsázása stb.). Ezzel valóban elérjük a terület záródásának megakadályozását, azonban így mindig a gyomok kerülnek először a területre, hiszen a szukcesszió első lépése a gyomok megjelenése (mint ahogy azt megfigyelhettük az Aggteleki Nemzeti Park területén is). Ennél jobb megoldás, hogyha a területet kaszáljuk, így fenntartva a gyeptársulást.

A valójában gazdátlan területek gondozása az önkormányzat feladata lett volna, azonban az nem rendelkezett elég forrással/aparátussal eme feladat ellátásához, így felajánlotta a Nemzeti Parknak a területet (s így a gondozását is).

A Nemzeti Park pedig a terület legeltetését látta a legbölcsebb lépésnek. A természetvédelmi kezelésként alkalmazott legeltetés során elterjedt módszer az ősi jellegű, ellenálló, úgynevezett génbank háziállatfajták használata. A legelő állatok viselkedésökológiai sajátosságaikból adódóan a legelő egyes részeit különbözőképpen legelik, ezért a legelő mozaikossá válik, ami segíti a terület diverzitásának növelését. Fontos szempont, hogy a terület kezelése során a növényzet összetételéhez, szerkezetéhez és magasságához, valamint az ott előforduló és védett állatvilág igényeihez igazodjon.

A régi fajtákkal való kezelés több szempontból is előnyös: Ezen fajták azok, amelyek a legjobban alkalmazkodtak a terület adottságaihoz, továbbá ellenállóak és csekély igényűek. A génbanki jellegű tartásuk fenntartásukat gazdaságosabbá teszi, továbbá jelentős turisztikai vonzerővel bírhatnak, ami kézzelfogható gazdasági megtérülést eredményezhet.

Az utóbbi előnyre kiváló példa a Gładyszowban tartott hucul lovak esete. Az itt tartott állatok látogatók ezreit vonzzák évente, népszerűsítve ezzel a fajtát és megélhetést biztosítva sok embernek. Sajnos mi ettől még nagyon messze állunk, s messze is fogunk állni mindaddig, amíg nem értékeljük a saját fajtáinkat, saját értékeinket.

A legeltetés során fontos szempont, hogy sohase lapozzunk csak egy-egy faj igényeire, hanem az élőhely egészén kell a fajok sokasága számára megfelelő feltételeket biztosítani. Fontos elkerülni, hogy az egész területen az alullegeltetés vagy a túllegeltetés jellemzői megjelenjenek. A túllegeltetett területen a gyomosodás, illetve a legeltetést jól tűrő fajok elterjedése várható, míg az alullegeltetés kedvez a magasabb füvek és a bokrok elszaporodásának, ami sok gerinctelen faj és talajon fészkelő madár (ugartyúk, széki csér, havasi lile, sziki pacsirta) eltűnését vonhatja maga után. Vannak ugyanakkor olyan fajok, amelyek az alul- illetve a felüllegeltetés következményeit kedvelik, de e fajok igényeit általában jól kielégíti a legelő kisebb foltjain keletkező sérülések is.

Fontos ezért a megfelelő állatlétszám kialakítása, amit a legelő állateltartó képességének alapján lehet kiszámolni, módosítva a gyep regenerációs képességével, a talaj sérülékenységével, valamint a területen élő természeti értékek speciális igényeivel.

Kutatások sora szólt arról, hogy ezen a területen, ilyen viszonyok között csak a legeltetés lehet az egyetlen hosszú távra tervezhető gazdasági forma. Pont azért, mert a sokszor sziklás, sekély talajú, viszonylag száraz gyepeken, földeken ez végezhető környezetbarát módon, nem nagy befektetéssel, de ugyanakkor nagy termelési biztonsággal.

A fajtaválasztás szempontjai

Vita volt azt illetően is, hogy miért éppen a hucul fajta?

• Nos a hucul közel sem olyan idegen fajta népünktől, mint első hallásra hallatszik. A történeti Magyarországon nagyon rég óta tenyésztenek hucult (valójában itt alakult ki), csak sajnos az első világháború után történtek miatt maradt hucul nélkül az országunk.

• A hucul minden típusú legelőn legel, nem válogatós, egyenletesen legel.

• Tartásának gazdaságossága egyrészt igénytelenségéből ered, másrészt abból, hogy testtömegéhez viszonyított takarmányigénye kisebb, mint a többi lófajtáé. Jól tenyészthető.

• Hegyi lófajtaként kiválóan alkalmas hegyi területek kihasználására

Eldöntötték tehát, hogy a hucul fajtát fogják itt tartani, ami részben a fajtának is jó (hiszen egyrészt az addigi életterét-Budapesti Állat- és Növénykert- már kinőtte, másrészt így végre eredeti élőhelyéhez hasonló területen élhettek tovább), másrészt a Nemzeti Parknak is jó, mert így kevesebbet kell a terület szukcesszió-előrehaladásának megakadályozására fordítani. Emellett egy új nevezetességként is szolgálhat ez a kis fajta a Nemzeti Parknak, ha jól gazdálkodnak vele. Mindemellett még génbanki szerepet is betölthetnek, megóvva ezzel egy fajtát a magyarországi kiveszéstől.

Fennmaradást veszélyeztető tényezők:

Jelenleg a magyarországi hucul állomány jó része, mely ráadásul mind genetikailag, mind küllemileg legjobb tulajdonságokkal rendelkező lovakból áll az Aggteleki Nemzeti Park tulajdonában áll. Egy esetleges rossz kormányzati döntés következtében e faj különösen nagy veszélybe kerülhetne, hiszen ma még nem terjedt el elég széles körben ahhoz, hogy fennmaradása a magánkézben lévő egyedek által is biztosított lehessen.

Szélesebb körű terjedése e fajtának mindaddig nem várható, míg az az általánosan elterjedt nézet uralkodik a társadalomban, hogy egy ló annál jobb minél magasabb, és nem a valós értékmérő tulajdonságok alapján ítélik meg az adott fajtát. Sajnos még mindig az alapján ítélik meg a fajokat, fajtákat, hogy éppen mennyire felelnek meg az éppen aktuális divat támasztotta küllemi követelményeknek, ez a szemlélet pedig nem kedvez a primitív fajtáknak.

A szakirodalomban gyakran az a kritika éri hucult, hogy egyes egyedei kifejezetten kényelmetlenek a lovas számára. Ez a megállapítás részben igaz, de ez abból adódik, hogy amikor ez a fajta kialakult még más fajta nyergeket használtak, továbbá jelentős különbség volt a hajdani, és a mai lovaglási stílus között. Honfoglalás kori rekonstrukciós favázas nyergeket használva hosszútávon is kényelmesnek találtuk a korábban általunk is kényelmetlenebbnek talált hátasokat, mint angol nyeregben, angol stílusban lovagolva. Ennek azonban ellent mond, hogy Lengyelországban nem favázas nyergeket használnak, mégsem találják kényelmetlennek a hucult.

Személyes tapasztalatok, meglátások.

Véleményem szerint a huculban rejlő hasznosítási lehetőségek még messze nincsenek kihasználva. A fajta pozítív tulajdonságainak kihangsúlyozása azért lenne fontos, hogy a fajta esetleges népszerűbbé válása következtében az állatállomány létszáma növekedhetne, melynek következtében biztonságosabb lenne a génmegőrzés, kisebb lenne a genetikai sodródás veszélye.

Tapasztalataim szerint a hucul ideális hobbiló. Kifejezetten jóindulatú, könnyen kezelhető, kezdő lovasoknak is nyugodt szívvel ajánlható. A manapság divatos fajtákkal szemben kötetlen tartás esetén egy-két hét munkából való kihagyás sem befolyásolja számottevően a kezelhetőségét. Éppen eme kiegyensúlyozott idegrendszere miatt használják ma is gyermeklovagoltatásra. Jó teherbíró képessége, izmoltsága, szilárd felépítése következtében alkalmas felnőtt lovagoltatására is, hosszútávon is könnyedén viszi a 100kg-ot nem meghaladó tömegű személyeket (akiket általában melegvérű nagy lóra fel sem mernek ültetni a lovardákban).

Tartása a jó takarmányértékesítő képességének köszönhetően nem olyan költséges mint a kitenyészettebb fajtáké. Abrakot nem igényel, szálas tömegtakarmányokkal fedezhetjük a tápanyagszükségletét. Összehasonlításképpen tartási költségei megegyeznek egy kutyáéval, így e tekintetben inkább a területigény tekinthető inkább korlátozó tényezőnek a hobbi célú állattartók között, illetve az ismertség hiánya az, ami az állomány bővülését gátolhatná. A tartási körülmények tekintetében is viszonylag igénytelen. Istállózást nem igényel, sőt véleményem szerint a boxos tartás nem is megfelelő a számára. A karámban egy három oldalról zárt szín kellő védelmet biztosít számára télen is.

Az ökoturizmusban is felhasználható lenne, szakképzett vezetőkkel hátaslóként, vagy fogatolva. Tapasztalataim szerint a vadon élő állatokat sokkal kevésbé zavarja ha lóval közelednek feléjük, így e nyeregben való természetjárási forma egy a vadakat kevésbé zavaró módja lehetne.

Nagy kitartását külföldön a hosszútávlovaglásban is kamatoztatják. Ezen irányú felhasználása hazánkban még várat magára, remélhetőleg ezen a téren a közeljövőben javulás következik be.

Amennyiben előtérbe kerül az ökológiai szemléletű erdőgazdálkodás, és a tarvágásokat a szálankénti fakitermelés váltja fel, várható lesz a hucul erdészeti célú felhasználásának bővülése is. Napjainkban is használják rönkmozgatásra, és pozitív tapasztalataik vannak az erdészeknek e téren.

A fajta széles körben való alkalmazhatóságát bizonyítja, hogy Ausztriában terápiás lovaglásban is alkalmazzák a huculokat.

A lovasíjászat egy napjainkban viszonylag dinamikusan fejlődő sport, melyben szintén jelentős szerepet kaphat a jövőben a hucul. Amellett, hogy ez a küllemében legkorhűbb fajta e sporthoz, további előnyét az jelenti, hogy rendkívül gyorsan megtanulja a sport támasztotta követelményeket. A legtöbb lóval ellentétben e fajta számára nem jelent stresszhelyzetet az, hogy lovasa a hátán nyilaz. Szintén előnyös tulajdonsága a kényelmes és egyenletes vágtája, mely a lovasíjászatban nagyon fontos.

Véleményem szerint tehát hasznos lenne ha ezen fajta szélesebb körben elterjedne, mely biztosítaná fennmaradását, és tulajdonosai is jól járnának e lovakkal.

Felhasznált irodalom

Tőzsér J., Bedő S. (2003) Történelmi állatfajtáink enciklopédiája

Bodó I., Hecher W. (1998) Lótenyésztők kézikönyve

Mihók S. (1994) A póniló

Mihók S. (2002) Póni és Kislótenyészők Országos egyesületének alapszabálya, tenyésztési szabályai és teljesítményvizsgálati rendje

Baross Gábor (1998) Az Aggteleki Nemzeti Park

írta: Kende